Hogyan kezdjek segíteni?

Bolyhos történetei segíthetik a szakembereket,a szenvedélybeteg szülőkkel élő gyermekek támogatásában.

  • A mese lehetőséget biztosít olyan helyzetek beazonosítására, amelyeket a gyermek átélhet. Ezután alkalom nyílhat ezeknek a szituációknak a megbeszélésére.
  • Segíteni a gyermeknek, hogy megértse, mit él át Bolyhos, ezáltal válnak saját érzései is megnevezhetővé, kimondhatóvá.
  • Bolyhos erőforrásainak megjelenítése segítségével a gyermek felismerheti saját belső és külső (pl. támogató szociális háló) erőforrásait.

Mindenek előtt tisztázzuk saját kompetenciahatárainkat önmagunk számára!

Ha feltételezésünk bebizonyosodna, személyes és szakmai kompetenciáinkat látva mi lenne az a legtávolabbi intervenció, amely véghezvitele a mi feladatunk, felelősségünk?

Minek kell ahhoz történnie, hogy más felnőtt vagy szakember bevonása váljon szükségessé?

Kit tudunk bevonni a folyamatban, ha szükséges? Ismerjük-e a gyermekvédelmi rendszert, vagy tudjuk-e kitől kérhetünk ebben segítséget?

Figyeljük érzékenyen a gyermeket: az ő viselkedését, környezete felé irányított direkt vagy tudattalan jelzéseit, esetleges segítségkérését!

Legyünk jelen számára:

  1. Az általa kezdeményezett kommunikációs helyzetekben kezdetben talán elegendő nyitottan kapcsolódnunk hozzá.
  2. Ha azonban befelé fordulónak, szorongónak, félelemmel telinek látjuk, finoman kezdeményezhetünk beszélgetést hogylétével vagy érdeklődési köréhez kapcsolódó témával kapcsolatban.
  3. Előfordulhat, hogy (látszólag) elutasító reakciót tapasztalunk. Fontos, hogy igyekezzünk ebben az esetben is elfogadóan jelen lenni számára! Ilyenkor érdemes átgondolnunk, hogy saját kapcsolódásunk időzítése vagy formája volt-e kevéssé megfelelő, vagy tőlünk független okok lehetnek-e a reakció mögött (pl. nincs hozzászokva az érdeklődéshez, így ismeretlen vagy kellemetlen számára ez az új típusú helyzet).
  • Semmiképp ne „támadjuk le” átgondolatlan kérdéseinkkel, mert direktivitásunkkal, érzéketlenségünkkel, zavartságunkkal vagy túlzott kíváncsiságunkkal könnyen kettétörhetjük bontakozó bizalmát!
  • Kisgyermekek esetén szükséges lehet átgondolnunk, hogy van-e olyan felnőtt a gyermek környezetében, aki információkkal szolgálhat számunkra, illetve támogató, segítő hátteret biztosíthat a gyermek számára? Ebben az esetben is célszerű a lehető legérzékenyebben informálódnunk. Tagadásban élő, esetlegesen kodependens személy belátás hiányában könnyen elbagatellizálhatja a problémákat, de reagálhat elutasító, dacos, agresszív módon.
  • Abban az esetben, ha olyan szervezetnél dolgozunk, mely erre lehetőséget ad, próbáljuk bevonni a szülőt is a segítő folyamatba a gyermek érdekében! Pl. családsegítő munkatárssal való konzultáció, 12 lépéses önsegítő csoportok segítségének felajánlása. Felnőtteknek nyújtott segítségekről információ a ww.kimondhato.hu oldalon; szenvedélybeteg szülők segítése: www.anonimalkohistak.hu; hozzátartók támogatása: www.al-alnon.hu
  • A támogató szociális környezet feltérképezése természetesen a gyermek és a serdülők esetén is elsődleges fontossággal bír. Ebben az életkorban a családi kapcsolatokon túl a kortárs csoportokhoz való tartozás is erőteljes védőfaktorként szolgál. A tinédzserek „háta mögött” – szintén a rendkívül törékeny bizalmi viszonyulás okán – a legritkább esetben érdemes információkat gyűjtenünk. Sok esetben már egy felnőtt – őt magát komolyan vevő és a maga teljességében tisztelő – őszinte érdeklődése is gyógyító erejű lehet. Ha mi magunk is bizonytalanok vagyunk, a lehető leghitelesebben talán akkor vagyunk jelen számára, ha saját érzéseinket nem próbáljuk túlzóan elfedni. Közeledhetünk például így „Peti! Figyelj, úgy látom, mintha mostanában nem lennél a legjobb passzban. Ha bármikor jól esne beszélgetni egyet, vagy úgy érzed, hogy bármiben segíteni tudnék, szólj nyugodtan!”.
  • Hosszútávú segítő folyamat esetén tisztázzuk, hogy az az adott intézményi környezetben milyen hivatalos keretrendszerben kivitelezhető (törvényes képviselő beleegyezése, zavartalan helyszín biztosítása, delegálás pszichológushoz stb.)! 

Konzultáljunk kollégákkal a gyermek ügyében (potenciális) érintett szakemberekkel (intézményvezető, osztályfőnök, szaktanár, óvodapedagógus, pszichológus, óvodai- és iskolai szociális segítő, fejlesztőpedagógus, gyermekvédelmi felelős stb.)!

Tisztázzuk, van-e folyamatban segítő folyamat (pl. egyéni terápia). Amennyiben igen, mérlegeljük, a bekapcsolódásunkkal létrejövő párhuzamos gondozás segíti-e annak hatékonyságát. Kifejezni azonban a gyermek felé, hogy tudunk a problémájáról és szükség esetén hozzánk is fordulhat, a biztonság, megtartottság érzését jelentheti számára.

  • Abban az esetben, ha a gyermek testi, lelki védelmét, jóllétét támogató terápia vagy konzultációs folyamat nincs folyamatban, és annak felajánlását saját felelősségünknek és kompetenciakörünkbe illőnek érezzük, a fent részletezett, minél érzékenyebb módon érdemes kapcsolódnunk, vagy a gyermek kapcsolódásakor jelen lennünk.

Felmerülhet a kérdés, hogy mikortól tehetjük mi kimondhatóvá terheltségének okát, ha a gyermek hosszabb távon sem mutat nyitottságot problémája megosztását illetően. Természetesen nincs egzakt válasz a kérdésben, sokkal inkább igyekezzünk a gyermek személyiségének, temperamentumának, társas támogatottságának, aktuális állapotának és környezeti terheltségének mérlegelésével dönteni arról, hogy kimondjuk-e helyette, tudunk róla, hogy a szenvedélybetegség jelen van a családja, így az ő életében is. A megfelelő pillanatban kihangosított és így közössé váló „titok” önmagában enyhítheti a pszichés terheltséget, és új utakat nyithat meg a későbbi segítségkérés irányába.

A gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjaként a gyermek veszélyeztetettségét észlelve (fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazás, elhanyagolás, egyéb más súlyos veszélyeztető ok), kötelesek vagyunk jelzéssel élni a területileg illetékes Család- és Gyermekjóléti Központnál. Abban az esetben, ha jelzésünk nem anonim módon kerülne rögzítésre, kérhetjük annak megváltoztatását.